A pálcakészítő üzletéből kilépve, bármilyen nagy volt is a kísértés, nem mentem be több boltba. Ennek több oka volt. Egyrészt nem volt egy árva knútom sem, másrészt nem akartam még ennél is jobban beleavatkozni a történetbe. Mi van, ha megveszem valaki elől azt a könyvet, amit neki kéne. Vagy mondjuk éppen azt a seprűt választom, amit Harry kap ajándékba.

Szóval tudtam, túl nagy a kockázat. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy a lábam még egyszer végigvigyen az egész Abszol úton, és azt sem, hogy jól megnézzek minden kirakatot. Két óra múlva kívülről tudtam, hogy melyik boltot melyik követi a sorban, és hogy a macskaköves út melyik oldalán találom a kedvenc üzleteim. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Ide- oda futkostam a kirakatok között, csorgattam a nyálam, és felszabadultan kacarásztam, pedig teljesen egyedül voltam. Milliónyi varázsló vett körül, egész tömeg sétálgatott a bevásárlóutcában, de én mégis egyedül voltam. És nagyon boldog. Boldogabb, mint eddigi életemben bármikor.

Végül kínkeservvel sikerült meggyőznöm magam, hogy haza kell mennem. Tudtam, hogy olyan lesz, mintha otthon nem telt volna el egy perc sem azóta, hogy elmentem, szóval nem ez okozta a problémát. Viszont olyan sok időt töltöttem el a pálcakészítőnél és a boltok nézegetése is olyan sokáig tartott, hogy arra lettem figyelmes, hogy megy le a Nap. Először csak kicsit fáztam aztán egyre jobban, végül már alig láttam, olyan sötét volt.

A sötétség ellen pedig csupán egy dolgot tehettem, mert mint tudjuk, az Abszol úton nincs közvilágítás, és elemlámpa sem kapható minden utcasarkon. Elővettem a pálcámat a dobozból, amiben Ollivander odaadta. Meredten néztem egy ideig, forgatgattam jobbra is és balra is, majd végül egy hangos lumos kíséretében suhintottam vele… És nem történt semmi.

Ekkora szomorúság már nagyon régen ért. Nem történt semmi. Ez meg hogy lehet? Hiszen amikor Ollivandernél kézbe vettem, szikrákat szórt. Akkor csak van némi varázserőm!

Némi bosszankodás után úgy döntöttem, hazamegyek. Az otthonomra gondoltam, a kényelmes szobámra, és már ott is voltam. Ekkor éreztem csak igazán, milyen fáradt is vagyok. Egész nap alig ültem, kilométereket sétáltam, ja, és megmentettem egy világot. Az ágyam mintha hangosan hívogatott volna:

- Gyere, várok rád!

És nem nagyon álltam ellen a szólításnak. Már- már vonszoltam magam az ágyhoz, de útközben furcsa hangot hallottam magam mögül. Megfordultam, és megtaláltam a hang forrását. Angelus volt az. Ott állt szokásos letörölhetetlen mosolyával az arcán, ami ha ez lehetséges, minden eddiginél nagyobb volt. (Mármint a mosoly, nem Angelus arca.)

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Angelus odasétált hozzám, és átölelt. Olyan volt ez az ölelés, mint amikor egy nagyapa átöleli az unokáját. Meleg és szeretettel teli. Végül elengedett, és azt mondta:

- Tudtam, hogy képes vagy rá!

Erre nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna? Hogy igen, én is tudtam. Ez olyan nagyképűen hangzik. És nem is igaz. Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. Még most sem hiszem el igazán. De ezt sem akartam neki mondani, mert akkor rázendítene a szokásos „Az önbizalom fontos, ne becsüld le a képességeid!” dumára. Ezt pedig nem akartam. Egyáltalán nem. Így jobb híján hallgattam egy ideig. Angelus közben úgy döntött hellyel kínálja magát, és leült egy fotelba. De a kínos csendet is legalább annyira utálom, mint a felesleges beszédet.

- Szóval, mi szél hozott? – kérdeztem, egyrészt, hogy megtörjem a csendet, másrészt mert amúgy is érdekelt.

- Nem jöhetek csak úgy? – válaszolt kérdéssel egy hatalmas kacaj kíséretében. Kezdek attól félni, hogy tudatmódosító szereket használ. Egy normális ember nem lehet mindig ilyen jókedvű. – Félretéve a viccet, gratulálni akartam.

- Köszönöm. – feleltem, mert milyen választ lehet adni erre, ezen kívül. De mélyen legbelül tomboltam. Hogy képzeli azt, hogy csak úgy idejön, minden ok nélkül. Amikor nincs szükségem rá, sőt, amikor épp pihenni szeretnék. Amikor bezzeg nekem van rá szükségem, akkor soha nincs itt. Nem válaszol a kérdéseimre, ha igen, akkor is csak homályosan. Tudja a válaszokat. Tudom, hogy tudja, de nem mondja el. Amikor ezt neki is elmondtam, azt hittem mérges lesz. Vagy kioktató, lekezelő. De mindenesetre reméltem, hogy egy ilyen érzelmi kitörés legalább azt az idegesítő mosolyt eltűnteti az arcáról. De nem így történt. A szája szeglete egy fokkal sem mozdult.

- A válaszokat egyedül kell megtalálnod. Kutass!

A hangja nyugodt volt, mint mindig. A gúny hiányzott a válaszból, pedig nem erre számítottam. Végül a mosollyal az arcán eltűnt. Nem tett semmi furcsa mozdulatot, nem fordult meg, nem használt semmilyen eszközt, csak egyszerűen eltűnt. Egyik pillanatban ott volt, a másikban nem.

Valószínűleg én is így teszek, amikor ide-oda utazgatok a helyek között – jutott eszembe. És az én szám sarkán is megjelent az angelus-i vigyor, és kacagássá fordult át.

Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mint nekem akkor. Amikor több dolog kavarog bennetek, annyi, hogy úgy érzitek, mindjárt felrobbantok. Félelem, remény, kétségbeesés, harag, kíváncsiság, döbbenet és még sok más. Nem tudjátok sírnotok kellene-e vagy nevetni. És végül jobb híján, mint egy őrült, elkezdtek nevetni. Hangosan. És csak kacagtok, és kacagtok, míg már a gyomrotok is fáj. De nem tudjátok abbahagyni, mert a helyzet már olyan abszurd, hogy nincs rá kész reakciótok, és ezért jobb híján nevettek.

 Hát, velem ez történt akkor. És csak nevettem, fogalmam sincs, mennyi ideig. Végül nem bírtam tovább, és kénytelen voltam abbahagyni. Befeküdtem az ágyba, és meredten bámultam a plafont. A gondolataim csak úgy száguldoztak. Végiggondoltam az eddigi életemet, különös tekintettel az utolsó időszakra. A fejemben végül már csak pár szó kavargott: kiválasztott, harmónia, küldetés, párhuzamos világok, különös idegen. Küldetés, harmónia, párhuzamos világok…

Végül éppen az előbbi érzés ellentéte öntött el. A nevetés helyett most a könnyeim hulltak hihetetlen gyorsasággal, míg végül álomba sírtam magam.